Gondoltad volna, hogy az ősemberek egyáltalán nem fogyasztottak tejtermékeket, és évezredeknek kellett eltelnie, hogy az ember felnőtt korában is képes legyen meginni egy pohár tejet anélkül, hogy rosszul lenne? Szerencsére ez az idő elmúlt! J Kíváncsi vagy, hogyan sikerült leküzdeni a tejcukor-érzékenységet őseinknek?
A neolitikum korából származó csontvázak vizsgálatából kiderült, hogy a kőkorszak embere felnőtt korában nem rendelkezett a tejcukor lebontásához szükséges laktáz enzimmel, vagyis képtelen volt meginni a tejet rosszullét nélkül. Az enzim génje még megtalálható az anyatejet fogyasztó csecsemők szervezetében, azonban a szoptatás befejeztével "normális" körülmények között elcsendesedik. Így váltak képtelenné a kőkorszaki felnőttek a tejfogyasztásra.
A helyzet pedig mit sem változott több ezer évig, amikor is közbeszólt az evolúció, és olyan génmutáció ment végbe, amelynek következtében bizonyos emberek szervezete elkezdett laktáz enzimet termelni, ami képessé tette egyes őseinket arra, hogy a laktózérzékenység tünetei nélkül fogyaszthassák a tejet, hiszen szervezetük képessé vált annak megemésztésére.
Kiknél alakult ki először a laktóz megemésztésének képessége?
Először az 1960-as években figyelték meg antropológusok, hogy jellemzően azok a népcsoportok képesek felnőtt korukban megemészteni a tejcukrot, amelyek pásztorkodással foglalkoznak.
Ez a jelenség is évezredekkel ezelőtti időkre vezethető vissza, amikor a táplálkozási szokások drasztikusan megváltoztak. Az őseink egyik fele a földművelésre – növénytermesztésre – összpontosított, míg a többiek az állattenyésztés mellett tették le a voksot. A földművelő népek számára a rizs- és gabonaalapú táplálkozásnál a hús mellett a szója biztosította a szervezet számára szükséges fehérje- és kalciumforrást. Az állattenyésztéssel foglalkozó népek számára ugyanezt a célt a tej és a tejtermékek szolgálták. Ez utóbbi népcsoportnál – a tejet is fogyasztóknál – történt meg a már említett génmutáció.
A laktóz megemésztésének képessége tehát a pozitív emberi szelekció egyik legszebb példája, vagyis „versenyelőnyt” jelent a többi emberrel szemben. A laktáz-perzisztencia ugyanis lehetővé tehette az életben maradást szárazság idején, mivel a mutációt nem hordozók csak súlyos hasmenés árán tudták volna meginni a tejet, ami pedig csak felgyorsította volna a szervezet kiszáradását. Sőt, ínségesebb időkben is megfelelő táplálékhoz juthattak azok, akik képesek voltak megemészteni a tehéntejet.
Mi valószínűleg az ő leszármazottai vagyunk, mert a világon a legkevesebb laktózérzékeny ember Európában található, azon belül is északon a legellenállóbbak. Hollandiában, Svédországban és Dániában csupán 1-5% körül mozog a tejcukor-érzékenységben érintettek száma. Ez a szám ugyanakkor már 50-70% közé tehető Európa délebbi részein. A világ egyéb tájain pedig még nagyobb az arány: a közép-afrikai népek, a kínaiak és a délkelet-ázsiai népek, a bennszülött amerikai indiánok, az eszkimók és az ausztrál őslakosok közel 100%-ban laktózérzékenyek. Ha világszinten nézzük, akkor elmondható, hogy a felnőtt népesség közel 75%-a küzd a tejcukor bontásának problémájával.
Mi Európában tehát kivételezettek vagyunk. Becsüljük meg a helyzetünket, és fogyasszunk tejet egész életünkben, hogy a benne található vitaminok és ásványi elemek minél tovább kifejthessék pozitív élettani hatásukat. Ha pedig mégsem rendelkeznél hasonló ellenálló ősökkel, számodra a laktózmentes Mizo tejtermékek jelentenek majd megoldást.
Forrás: tejerzekeny.hu
